"Kutassatok fel szemtanúkat, elevenítsétek fel, hogyan emlékeznek a 25 évvel ezelőtti eseményekre. Keressetek a Piknikhez kapcsolódó egyéb anyagokat (fénykép, újságcikk stb.)."
Bella Árpád
alezredes és a beosztott útlevélkezelők a rendezvény alatt egzisztenciájukat
kockára téve, higgadtan kezelték a kialakult ellentmondásos helyzetet. Az
alezredes szavai szerint ezért van most emlékhely a határon és nem kegyhely.
„Amikor megérkeztek az osztrák kollégák, Johann Göltl
barátommal megbeszéltem a delegációk átléptetésének általunk tervezett rendjét.
Beszélgettünk és vártunk. A 15 órára tervezett érkezés előtt néhány perccel a
mintegy százméteres távolságra belátható útszakaszon feltűnt egy nagy
gyalogoscsapat, akikről közelebb érve kiderült, hogy bizony nem delegáció,
hanem vélhetően egy NDK-s csoport. Elébük mentem a kapu elé hamar kiderült,
hogy Ausztriába kívánnak távozni. A további kérdésekre már nem adtak lehetőséget,
a kapuszárnyakat benyomva gyorsvonatként száguldottak át, óriási felfordulást
okozva. Azt kell hogy mondjam, az NDK-s állampolgárok megjelenése annyira volt
váratlan, mint amennyire nem. Hiszen a nagy problémánk az volt, hogy a 17-i
táviratban jelzett tömeg felbukkan-e a rendezvényen, vagy sem. Ha a határozott
cáfolat ellenére mégis ideérkeznek, akkor az öt útlevélkezelővel a kiadott
módszertani útmutató szerint, megállítani, feltartóztatni nem tudjuk őket. Ha
ez a tömeg kísérletet tesz, hogy átjusson, akadályoztatása esetén
elégedetlenségének, érzelmi feszültségének levezetéséhez könnyen erőszakos
cselekményekhez folyamodhat. Az erőszak erőszakot szül, az pedig pánikot. És
mint tudjuk, a pánik kezelhetetlen. Óhatatlanul összeütközik a fegyvertelen és
a fegyveres, és mindig a fegyvertelen »húzza a rövidebbet«. Nem véletlenül
írja a szakirodalom, hogy tömegmozgások esetén a rendfenntartás a tolerancia, a
megértés és a párbeszéd iskolája kell, hogy legyen. Az idő bennünket igazolt,
hogy amit tettünk és amit nem, vélhetően itt és most, ezen a helyen találkozik
mindannyijuk egyetértésével. Meg kell jegyeznem, nem biztos, hogy ami történt,
annak így kellett történnie. Normális körülmények között nem szerencsés, ha egy
szabad, demokratikus jogállamban határőr alezredesek döntenek, mert akkor nem
lenne rend, nem érvényesülne a jog. Természetesen 1989 augusztusában más idők
jártak.”
Lobenwein Tamás: - Fotóriporterként mentem ki a
helyszínre. Az volt a feladatom, hogy lefényképezzem, amint a delegáció
megérkezik Szentmargitbánya főterére. Úgy terveztem, a határon várom az
érkezésüket. Fél három körül még csak két-három osztrák bóklászott ott, a többiek
a falu főterén gyülekeztek. Volt egy olyan érzésem, hogy mégiscsak vissza
kellene menni a határra hátha közben megérkezik a delegáció. Az pedig nagyon
kínos, ha "lecsúszik" az ember az eseményről. Mire visszaértem,
óriási tömeg gyűlt össze a határ mindkét oldalán. Készítettem néhány felvételt,
de még mindig nem gondoltam semmi különösre. Egyszer csak üvöltést hallottam,
abban a pillanatban a magyar oldalon nekifeszültek a kapunak, a zsanér reccsent
és kinyílt a jobb oldali kapuszárny. Még gondoltam is magamban: miért kell
ilyen otrombán viselkedni a magyaroknak, amikor úgyis mindenki átjöhet ezen a
határon? Akkor döbbentem csak rá, hogy ezek keletnémetek, amikor láttam a
szomorú, elgyötört arcokat. Szívszorító élmény volt. A legemlékezetesebb talán
éppen az, amikor egy menekülő anya öléből kiesett a gyermeke, a magyar határőr
pedig felvette és odavitte hozzá. Az áttörés pillanatok alatt játszódott le, de
úgy tűnt, a katonák tudomásul vették a helyzetet, mert utána még órák múlva is
simán átjöhettek az emberek.
.png)
.jpg)
